Kép:(saját) Párizs, a Bastille tér melletti művész utcában. Felülmúlhatatlan a franciák ízlése. Meg a dánoké. 

azaz Mon cher frére! Nekem azonban csak nővérem van. Ma chére soeur! azaz Mano brangioji sesuo!

Kedves unokaöcsém! Mon cher neveu!

A legjobb műfaj a levél. Nem csoda, hogy népszerű volt a világirodalomban. Néhány ismerősöm tudja rólam, mennyire szeretek levelet írni. Levél-regényeket... :) Azért remélem az arányérzékem nem hagy és nem hagyott el sosem és tudom, hogy a kevesebb több, hogy untatni nem szabad és "túl soknak" lenni fárasztja a többieket. 

Mégis levelet írni nagyon jó. Kapni is. 

Nem lehetek képes átérezni azt, amit apám érezhetett, amikor levelet kapott a testvéreitől a '70-es években, Magyarországra, az emigrációja idején. Amiknek az állt a tetején megszólításként, hogy  Sveikas brolau!  Kedves öcsém. A nagy idegenben, a messzi távolban értesülni arról, hogy még mindig, azóta is és folyamatosan testvére vagyunk valakinek. 

Ma már nem érdekel bennünket, hogy akkor hogy íródhattak azok a levelek. Mennyi titok és félelem keveredett egy-egy mondat leírása közben. Mindenki tudta, hogy felbontják a leveleket, hogy átnézik, elolvassák és kukába kerül, ha bármi nem tetszik nekik. A cél mindössze annyi volt, hogy az írás célba érjen, - hogy megkapja a kézzel, litvánul írt pár mondatot, mely értesít arról, hogy élünk, hogy a gyerekek iskolába járnak.... vagyis hogy vannak gyerekek.. - hogy biztonságban vagyunk és létezünk. 

Most már éppen az "ünnepi szezonba" léptünk, advent van, várjuk a karácsonyt. nemsokára itt is lesz. Ma divat már a szeretetet, a családot reklámozni és jól is van így. Nem a selyempapírba csomagolt szappan vagy a csokoládé okozza az igazi nagy örömet, mert ebből a jóból mostanában nem szenvedünk hiányt. Unásig, degeszre lehetünk a luxusból, - hála istennek, - így ismét gyűjthetjük az embereket, - magunk köré és magunk mellé is. 

Amikor pedig együtt ülünk a százfogásos terített asztalnál, emlékezhetünk az őseinkre. A harcaikra, küzdelmeikre és a szenvedéseikre és az ő hitükre magukban és egymásban. 

Az én apám számára  a karácsony, mint Jézus születésének és a családnak az ünnepe mindig felemás, súlyosan hiányos és fájdalmas volt. Hiányzott neki a szülőföldje és a gyerekkori családja. Elszakítva a régi életétől nem tudott rendesen figyelni arra, mi  mindent kapott helyette: minket. Két kis gyermeket, két lányt, ami a litván kultúrában nem sokat ér. Pedig sokat értünk... volna és sokat érünk ma is. 

Azért, mert apánk bátor volt és gyáva, azért mert átjött valamiért..... ki tudja miért és hogyan?? , - fél Európán és aztán kitartott és élni akart - és képes volt megélni egy másik országban, távol mindenkitől, akit addig szeretett. 

Mostanában én levelezek az egyik litván unokahúgommal. Csak most 2 percen belül válaszol a facebook messengeren. Még nem ismerjük egymást, de már van közös témánk: azon kacagunk az emoi jelekkel, hogy mi lesz a Pipirasokkal, mert ő az "utolsó Pipiraite" :) Vagyis nincs fiú a családban, aki továbbvigye a Pipiras nevet. Húzzuk egymást angolul, hogy na, a Te fiad majd felveszi-e anyja után a Pipiras nevet?? ...

MOST. Most elgondolkodtam ezen. Hogy egyáltalán feltegyem-e a fiamnak ezt a kérdést?