Valami miatt mindig szerettem társaságban lenni. Szerettem a nagy családi vacsorákat, amiben sajnos ritkán volt részem, - és szerettem mindenféle társas összejövetelt. A baráti táncos, szendvicses, modern bulikat és az elegáns kiskosztümös parti-vacsorás (cateringes :) komoly rendezvényeket is. A nyitó beszédeket vagy az érkezők körül sürgő-forgó házigazdát, amint mindenkit köszönt és a lakás/terem közepe felé tessékeli őket.

Szerintem jó  több embernek együtt lenni és beszélgetni. 

Ezért feltételnül le kell írnom ebbéli utolsó élményemet. Nem túlzok, valódi élmény volt nekem. 

Nyomozom apám életét, a kezdeteket, mikor ideért, azokat az időket, amikor búvóhelyet talált Magyarországon. Így találtam rá Tárnokon ennyi év után is olyan emberekre, akik szívükön viselik a falu történetét, akik foglalkoznak a lakóhelyük és a lakóközösségük régi és mostani életével. Muskovicsné Marika meghallgatott és segített. Elhívott a Tárnokligeti egyházközség különválásának 70. évfordulójára megrendezett liturgiára és az azt követő agapéra. 

Ezek a szavak már eleve szíven ütöttek, mert elég régen hallottam már... Odamentem, leültem az aprócska templom utolsó padsorába és vártam. Gondoltam, nem törtöm meg a csendet, nem zavarom meg a készülődést és hagyok időt magamnak, hogy felfogjam, átérezzem hol vagyok és mi lehet itt? Telt az idő, úgy húsz perc és a templomocska megtelt. Minden padsor végig és még álltak is. Csupa idős néni, bácsi, kevés fiatal, de azért kisgyerekeket is elhoztak. Aztán, amikor elkezdődött a mise, amelyben felcsendültek számomra több évtizede nem hallott énekek és én - nem értem hogyhogy? - mindet tudtam!!  Akkor jó volt a pad háttámlájának támaszkodni, mert úgy meglepődtem. 

A hívek énekeltek. Egy fiatal férfi orgonált és nem volt szólista, nem volt előénekes, itt csak a gyülekezet kórusa zengte be a termet. Nagyon szép volt és felemelő, az egész rendkívül megható volt és bensőséges. Elmondták, hogy ezt a templomépületet az akkori plébános kezdeményezésére kezdték el építeni, a hívektől kaptak adományokat, a telket is a helyi nagybirtokos adta ajándékba. Az évtizedek folyamán az emberek segítségével épült fel, sokszor a kétkezi önkéntes munkájukkal. Akartak maguknak egy saját templomot, hogy ne kelljen a falu másik végébe elmenni. 

A mise után levetítettek egy filmet a templom történetéről és úgy éreztem, hogy ezek az emberek végtelenül műveltek és kifinomultak, hogy ilyet néznek és ilyesmivel foglalkoznak, mindezt fontosnak tartják és tisztelik. 

A falu népének fele szlovák nemzetiségű, ezek a nénik-bácsik mind két nyelven beszélnek gyerekkoruk óta. 
Kicsit testvéreim, - pedig én csak lelkemben beszélek két nyelven. 

A mise alatt átfázott a talpam, ezért az agapén ittam egy kis forralt bort, ami nagyon fahéj illatú volt és édes, de jól  átmelegített. 
Így aztán hazafelé jövet már nem fázott sem a lábam, sem a lelkem.