Valójában Pipiraite

Valójában Pipiraite

Lélekmelengető

2017. november 25. - Liza Pipiraite

p_20170908_162246.jpg

Valami miatt mindig szerettem társaságban lenni. Szerettem a nagy családi vacsorákat, amiben sajnos ritkán volt részem, - és szerettem mindenféle társas összejövetelt. A baráti táncos, szendvicses, modern bulikat és az elegáns kiskosztümös parti-vacsorás (cateringes :) komoly rendezvényeket is. A nyitó beszédeket vagy az érkezők körül sürgő-forgó házigazdát, amint mindenkit köszönt és a lakás/terem közepe felé tessékeli őket.

Szerintem jó  több embernek együtt lenni és beszélgetni. 

Ezért feltételnül le kell írnom ebbéli utolsó élményemet. Nem túlzok, valódi élmény volt nekem. 

Nyomozom apám életét, a kezdeteket, mikor ideért, azokat az időket, amikor búvóhelyet talált Magyarországon. Így találtam rá Tárnokon ennyi év után is olyan emberekre, akik szívükön viselik a falu történetét, akik foglalkoznak a lakóhelyük és a lakóközösségük régi és mostani életével. Muskovicsné Marika meghallgatott és segített. Elhívott a Tárnokligeti egyházközség különválásának 70. évfordulójára megrendezett liturgiára és az azt követő agapéra. 

Ezek a szavak már eleve szíven ütöttek, mert elég régen hallottam már... Odamentem, leültem az aprócska templom utolsó padsorába és vártam. Gondoltam, nem törtöm meg a csendet, nem zavarom meg a készülődést és hagyok időt magamnak, hogy felfogjam, átérezzem hol vagyok és mi lehet itt? Telt az idő, úgy húsz perc és a templomocska megtelt. Minden padsor végig és még álltak is. Csupa idős néni, bácsi, kevés fiatal, de azért kisgyerekeket is elhoztak. Aztán, amikor elkezdődött a mise, amelyben felcsendültek számomra több évtizede nem hallott énekek és én - nem értem hogyhogy? - mindet tudtam!!  Akkor jó volt a pad háttámlájának támaszkodni, mert úgy meglepődtem. 

A hívek énekeltek. Egy fiatal férfi orgonált és nem volt szólista, nem volt előénekes, itt csak a gyülekezet kórusa zengte be a termet. Nagyon szép volt és felemelő, az egész rendkívül megható volt és bensőséges. Elmondták, hogy ezt a templomépületet az akkori plébános kezdeményezésére kezdték el építeni, a hívektől kaptak adományokat, a telket is a helyi nagybirtokos adta ajándékba. Az évtizedek folyamán az emberek segítségével épült fel, sokszor a kétkezi önkéntes munkájukkal. Akartak maguknak egy saját templomot, hogy ne kelljen a falu másik végébe elmenni. 

A mise után levetítettek egy filmet a templom történetéről és úgy éreztem, hogy ezek az emberek végtelenül műveltek és kifinomultak, hogy ilyet néznek és ilyesmivel foglalkoznak, mindezt fontosnak tartják és tisztelik. 

A falu népének fele szlovák nemzetiségű, ezek a nénik-bácsik mind két nyelven beszélnek gyerekkoruk óta. 
Kicsit testvéreim, - pedig én csak lelkemben beszélek két nyelven. 

A mise alatt átfázott a talpam, ezért az agapén ittam egy kis forralt bort, ami nagyon fahéj illatú volt és édes, de jól  átmelegített. 
Így aztán hazafelé jövet már nem fázott sem a lábam, sem a lelkem. 

 

tarnok_70_3jpg.jpg

 

A lét határozza meg a tudatot - in memoriam nov.7.

... hogy az ördög vinné el..... - ja, már elvitte.

 fagyos_oszi_klaipeda.jpg

Šaltas ruduo Klaipėdoje - Fagyos őszi Klaipéda
We love Lithuania – Photo by: Deividas Vaivada
#Lithuania – #Lietuva
WeloveLithuania.com/saltas-ruduo-klaipedoje-2/

Tanulok litvánul. 

Azért ez még nem sokban különbözik attól, ahogyan apám tanult magyarul, - mert (még...) nem fizetek külön tanárt, viszont már van (angol-litván) nyelvkönyvem és hááát...!  Itt van nekünk a youtube! IGEEN! A mindent megoldó, mindenre jó és alkalmas kis reklám filmek. A fiam odavan érte, szerinte ma már csak ez menő, de nem izgulok, mert nevelésem szerint (és a baráti körében is bízhatok) témaválasztásában értelmes és az ízlése igényes, közepesen elmélyült, - ha ez már nem is az a klasszikus értelemben vett magaskultúra, - de ez van, ez már az ő viláága....

Szóval megnéztem egy videot. Jó litván srác, angolul magyaráz és elismétel pár litván mondatot. (Szeretem hallgatni... ugyebár...:) 
Azt mondja, nézzünk át 5 (a tenyerével is mutatja, széttárt ujjakkal, hogy meglegyen a memóriafogas) azaz öt igét, amely legyen alapvető a szókincsünkben! 

Ez litván gondolkodás. 5 legfontosabb szó, amit használunk, ha ki akarjuk fejezni magunkat. 

Nem, nem lesz itt nyelvlecke. Egész máshová akarok kilyukadni. 

Az öt szó: 

Lenni

vagy nem lenni ... azért ezt muszáj, hiszen ... "búti ar nebúti" , "to be or not to be", "sein oder Nichtsein", "étre ou ne pas étre". Csodás és vicces és olyan erősen kifejező egyszerre. 

Birtokolni (to have) - turéti

Galéti -to be able to -képesnek lenni (?) 

akarni - noréti

daryti - tenni (to do) 

Túl nagy jelentőséget nem szeretnék ennek tulajdonítani, - mindenkinek meg lehet a személyes logikája, ami szerint sorrendbe állítja ezeket a valóban alapvető igéket. Azonban nem csak a nyelvhasználatban, hanem az életben is valahogy egymásra épülnek ezek a fogalmak. 

Csakhogy Apámnak, - bár még nem sokat tudok arról, hogy a II. Világháború kitöréséig miként zajlott az élete,- de kb. 15-16 évesen a birtokolni ige jelentése biztosan megváltozott, hacsak az életére nem vonatkoztatta ,- és a többi 4 fenti gondolat jó néhány évig csakis az egyetlen létigét szolgálta. Egyetlen eggyel foglalkozhatott, a létezéssel. 

Ki emlékszik már arra, amikor megszületett és a levegővétellel a tüdejébe bekerült oxigéntől felsírt, felhördült?      A légutak levegőtől való súrlódására emlékszik bárki is? Kétlem. 

Aztán hirtelen 16 évesen elveszített mindent, se birtokolni nem volt mit, se akarni, tenni nem lehetett, hanem  az összes  képességét, akaratát és tettét csak arra koncentrálhatta, - egyetlen cél érdekében mozgósíthatta: - azért, hogy legyen.  Életben legyen. LENNI.

Évekig a legnagyobb siker volt, - számára és még megannyi kortársának: életben maradni. 

 

 

 

 

Járulékos következmények_ avagy emlékezet-be-építés

vienatv.jpg

Vienatvė - magányosság 
We love Lithuania – Photo by: Rasa Silickienė

Édesapám fehérbőrű volt, erősen pirospozsgás arcán kissé kiemelkedő arc-csonttal, ami a genetikus nővérem szerint a litván vagy balti koponyafelépítés jellegzetessége. A magyar faluba, Tárnokra, a II. Világháború alatt északkeletről 1200 km távolból érkezett. Gyerekként fogalmam sem volt arról, ez mit jelent neki, de még a kulturális különbségekről sem tudtunk semmit. Sőt, Litvániáról sem. Ez volt pedig az életünk, amit megszenvedtünk a politikai menekült Apánk mellett, aki úgy olvadt be észrevétlenül a szocialista Magyarországba, mint Párizsban a szőkére festett hajú négerek a metrók zajos forgatagába,- de akinek a különcségéről még a családjának is alig volt fogalma.

Megúszta a halált, megúszta legalább háromszor, megúszta a főbe lövést, a szibériai száműzetést és a háború végén a malenkij robotot és a munkatáborokat is - az egyetlen, amit el kellett szenvednie, az a hazájától való kényszerű távollét volt. Távol a szülőföldjétől, a testvéreitől, a rokonoktól és messzire a tájtól és a szokásoktól.

Felnőttem, de sose tudtam elfelejteni azt a vágyat, hogy megfejtsem Apám különösségét, ami kétségtelenül az én ereimben is csörgedez.

Békeidőben nem emlékszünk a háborúra, mert van bennünk természetes védekező reakció, hogy távol tartsuk magunkat a rossztól. Ez azonban csak elfojtás annak, aki érintett lehetett, akinek anyja, nagyapja vagy nagybátyja megélte azokat a szörnyű és kritikus helyzeteket. 
Ma, amikor oda megyünk ahová akarunk és gyakorlatilag akkor amikor csak kedvünk tartja, nem sok embernek jutna eszébe, hogy belegondoljon abba, milyen lehetett "elzárva" lenni más országoktól vagy akár visszafelé, a szülőhazától. 

Ezekre pedig emlékezni kell. 


Julian Assange és Edward Snowden megtették a magukét azért, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek, ők is tudták milyen következményeket kockáztatnak, amikor a lelkiismeretük és a saját elgondolásaik szerint cselekedtek. Annak, hogy felvállalták, amit tettek, meg volt az oka, - de ettől még nem biztos, hogy a hazától eltiltás állapotát, ezt a "járulékos elemet" is élvezik vagy elfogadják. 

Lehet-e túltolni a litvánságot?

Az egyensúly.. mindig mindenben fontos. Az identitásban is. Valószínűleg. 

A kérdés azért merült fel bennem, mert nem ismerek senkit, aki bármilyen vegyes házasságból született (mint én) és ugyanúgy beszélné apa- és anyanyelvét és akiben ne lenne erősebb az az énje, ahol, amelyik országban él. 
Nekem a litván-magyar kombó jutott és enyhén szólva súlyosan megbomlott, - szóval igaziból nem is volt soha, - egyensúlyban a két nemzeti identitásom. 
Hol az egyikről nem akartam hallani, hol meg a másikról. Ilyenkor az ember a létezést valahogy túltolja. Magyar vagyok, mert az olyan egyszerű: itt élek és így beszélek, itt ismerem a szokásokat. Miközben fülembe cseng a litván nyelv zenéje, a hangsúlyok és a ritmusa és akkor olyan, mintha hallanám, ahogy Apám zárja be éjjelre a kertkaput. 

Miért Pipiraite?

litvan_svajc.jpgNa most de ügyes vagyok 

Nem is ismer ilyen néven engem senki. Mármint Pipiraite-nek. 

Már a Pipiras is elég cifra a magyar nyelvnek, nemhogy még ez a további tarkabarka szavacska.Ennek ellenére azért adtam ezt a címet, mert ez lenne a lényeg. Ez a többnevűség, többértelműség. 

Mivel a papa litván nevét egyszercsak itt is használhatta, - 15 évvel Magyarországra érkezése után, -  a magyar szokásrend (nyelv és törvény) szerint lánygyermekei is az ő vezetéknevén lettek anyakönyvezve. Ez azonban a litván nyelvben nem így megy. Ez a Pipiras ott férfi név, hímnemű alak, a nők számára ennek másik alakja létezik, mégpedig az  -aité, -yté, -uté, -iúté végződéssel. Így lesz belőle Pipiraite, vagy a Butkusból Butkuté vagy az Auksoriusból Auksoriúté. Jól hangzanak, nem?  de a nyelvleckét most itt felfüggesztem...egyelőre

Ez csak egy névmagyarázat, a név pedig sokszor visszahat a viselőjére.

Nomen est Omen avagy a "név előjel" vagy "nevében a sorsa" ... ohóó, arról már ne is beszéljünk, hogy esetleg "a név maga az ember" Persze azért ezt sem kell túlzásba vinni... de a filozófiai  elméleteket  is hagyjuk. 

Tekintsük csak egyszerűen azt, hogy férfi-névvel él az ember. Mintha mondjuk Gézának hívnának, pedig lány vagyok. (Nem, nem lesz szó a transzneműekről, mert azért a helyzet messze nem ilyen súlyos vagy komoly!)  Itt  Pesten tök mindegy lenne már, hogy -as vagy -aite, hiszen furcsa hangzású mindenhogy, - de Litvániában sem lehet így minden gond nélkül besimulni, hiszen ott meg azért feltűnő a név, mert helytelen!

Ezért ha mást nem is, azt biztosan mondhatom, hogy apánk helyzete nevünkben is öröklődött, hiszen ezzel lettünk mi Ég és Föld között, férfi és női névvel litvánnak is, magyarnak is furcsa nevű emberek. 

süti beállítások módosítása