Vilnius óváros 2018 (saját kép)

* Radnóti MIklós: Nem tudhatom...

Kostas megtagadta a katonai szolgálatot, de elfogták. Ez az a történet lehetett, amikor otthonról behurcolták a laktanyába és onnan megszökött. Rohant az erdőben és a katonák kutyákkal a nyomában üldözték jódarabon.

Petrast viszont nem találták otthon és nem fogták el. Amikor hazaért és értesült róla, hogy eljöttek érte, tudta, mit kell tennie.
Az ellenállást választotta. Nem engedelmeskedett, akkor viszont otthon nem maradhatott és akik így gondolkodtak, már a Vilnius melletti erdőkben voltak. Ő tehát nem szökött, hanem távozott. Csatlakozott a partizán ellenállókhoz és ott harcolt. Ezért aztán csak később fogták el, a háború után, kb. 1 évvel később.

Menyasszonya volt, már éppen házasodni készült, amikor elvitték, felrakták a vonatra és Szibériában szállhatott le. Egy bányában dolgozott 1952-ig. Ekkor ráomlott a bánya, -  rá és az összes lent dolgozó munkásra. Két ember élte csak túl a bányaszerencsétlenséget, és az egyikük az én nagybátyám, Petras volt.

Ez lélegzetelállító.

A két testvér életének hasonlóságai és összeforrása időn, téren és százszoros veszélyeken át, - elképesztő.

Kihozták a bányából bénán. Életben maradt, de lebénult, mozdulni sem tudott, csak teher volt, de a halálát nem vállalták, ezért tolókocsiban hazaengedték. 1953-ra visszatért Litvániába, ahol a menyasszonya várta. 8 év elteltével a testvérei és apja fogadta és a következő 8 évet a tolókocsiban töltötte. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy felépüljön. 1960-ban újra járt és teljes életet élhetett és 1961-ben elvette feleségül a menyasszonyát.

Döbbenetes.

Apám egészen más előzményeket követően szintén 1961-ben nősült meg. Miközben egyáltalán nem tudtak egymásról, semmilyen kapcsolatba nem léptek és halványan sejthették csak, hogy a másik él-e egyáltalán?

Petras életében 16 év, - 8 év Szibériai száműzetésben kényszermunkán és 8 év bénult nyomorékságban és felépüléssel, - telt a háború utáni büntetéssel. Aztán sem lett vége, hiszen Vilnius legrégebbi, Uzupis nevű negyedében lakhattak egy komfort nélküli másfél szobás lakásban, amelyeknek lebontása ma már gőzerővel folyik. A városrész gyönyörű volt akkor, mégis a folyamatos megtorlás, nyomásgyakorlás érződött mindenhol, mindenben. A templomba járó, makacsul vallásos és litván hazafi nagybátyámék kívül rekedtek a szocialista jóléten. Nem, hogy tettek volna ellene, de büszkén, bár fájdalommal viselték el ezt a kirekesztettséget.

Később, a hetvenes években Petras fia feleségül vett egy lányt, akinek kommunisták, orosz-barátok voltak a szülei. Ők meleg folyóvizes, központi fűtéses panellakásban éltek, turmixgéppel és húsdarálóval felszerelkezve és hófehér faltól falig függönyökkel az ablakaik előtt.

                      Vilnius belváros 2018 (saját kép)

Vilnius, belvárosi freskó (saját kép)

Csak annyit hadd mondjak előre, hogy ez remek érzés. Verset fordítani.
Nem csak megérteni a szöveget, hanem felfogni a rejtett tartalmat, a művészi szándékot, ... egy átsuhanó mögöttes gondolatot...és aztán azt leírni magyarul...már feltéve, ha sikerül... ha megy...

Szóval felemelő érzés volt. .... lehet, hogy erre szeretnék rászokni... 

Po vasaros

Vasara buvo vakar:
vėlyvas vasaros lietus,
vėlyva vasara
bailiai stebėjo
nokstantį obuolį.

Autorius: Bernardas Brazdžionis 

ui.: legközelebbre lefordítom

Hát tessék: 

Nyár után

Elmúló a nyárutó:
Árnyas nyárutón esőzés,
Aranyló nyárutó
Félénken leste meg
Az érlelődő almát.

Pipiras Liza fordítása (2018)

Köszönöm Ricardas Petkeviciusnak 

Vilnius, Főtér, karácsonyfa bontás (saját kép)

 Palace of the Grand Dukes of Lithuania (Lietuvos Didžiosios Kunigaikštystės Valdovų Rūma
ihttp://www.valdovurumai.lt/en

* R.P. sajátja, használat az ő engedélyével

Szóval.... olyan ez a litván nyelvtanulás, ... (tényleg!) ...mint kilépni a komfortzónából...Megerőltetem az agyamat...kitágítom az elmémet, edzem az agysejtjeimet, tornáztatom az eszemet... 

Nini, mennyi-de-mennyi kifejezést tudok magyarul.... olyan szerkezeteket, mondatokat, amelyek jelentése tökéletesen elvonatkoztatott attól, amit maguk a szvak önmagukban jelentenek... 

kedvem van folytatni - tán kicsit vígasztalnám is magam... hogy legalább magyarul sikerült rendesen megtanulnom. 

Petrik, a litván tanárom, azt mondja, hogy a magyar az anyanyelvem, a litván pedig az "apanyelvem"... és kicsit ..felháborodott is, hogy apám nem tanított meg rá. Magyarázkodtam neki... és még itt is fogok a későbbiekben, - hogy mért történhetett így. Azonban, ahogy most csak úgy özönlenek a fejembe a magyar kifejezések arról, hogy milyen nehéz megtanulni egy másik, különleges nyelvet, - most az is eszembe jut, hogy ezeket bizony nem az édesanyámtól tanultam.... Természetesen neki is voltak nyelvi kincsei, mint például a sok szólás, közmondás, amelyek a napi bölcsességet (napi Coelho-t ...hehehe :) ) jelentették a népi kultúránkban (...hiába volt közben proletárdiktatúra) és bőven használta a nevelési gyakorlatában... :) mint például, az "Aki korán kel, aranyat lel", vagy a "Vér nem válik vízzé", vagy "Nevetésnek sírás a vége", "Ne szólj szám, nem fáj fejem" ..." Aki másnak vermet ás, maga esik bele"

csupa csupa magyar nyelvi örökség, és persze tükröz egyfajta észjárást, gondolkodást, - életszemléletet. Nem mondom, hogy még ma is ezek határozzák meg az élethez való hozzáállásomat, mindazonáltal olyan természetesek számomra, mint a svájci alpokban élőknek, hogy sajtszagú a levegő... 

no, de aztán zömében nem anyámtól tanultam beszélni, írni, olvasni, .. és főleg éretelmezni...még rengeteg helyről szereztem a szókincsemet, a szóképeket és kifejezéseket, amiket képes vagyok simán megjegyezni és használatba venni. Ezeket ma is tanulom.. sőt, magam is alkotok néha fura szóösszetételeket, amikkel valami különlegeset szeretnék kifejezni. 

Litvánul tanulni Pesten ... pedig olyan, mint filmet forgatni stúdióban, zöld háttér előtt..: környezet nélküli közegben kell eljátszani ...mindent, - ami csak később kerül köréd. 

.... de hát majd írok litvánul az unokatesóimnak....

mindazonáltalvégeredményben ... elkezdtem edzeni

Po vasaros

Vasara buvo vakar:
vėlyvas vasaros lietus,
vėlyva vasara
bailiai stebėjo
nokstantį obuolį.

Autorius: Bernardas Brazdžionis 

ui.: legközelebbre lefordítom

Ha bárkit érdekelne, a neten talál infokat, földrajzi és történelmi leírást az én kis Litvániámról. 

De ez a címer... ez mítikus jelentőségű.... bár azt nem tudhatom, hogy azoknak, akik most élnek ott, milyen erős az érintettségük, a kapcsolatuk ezzel a szép ábrával. 

Íme az ezüst páncélos harcos, aki kivont karddal, dupla keresztes pajzsot tartva a másik kezében, két lábra ágaskodott (vagy vágtázó...) lován ülve éppen lecsapni készül. Sötétlő vörös mezőben fehér-kék és sárga színekkel rajzolták meg hősünket. 

Litvánul úgy nevezik ezt a szép képet, hogy Vytis. Ennek a szónak az a jelentése, hogy "üldözés". 

höhöh.. hát nem mindegy. Bizony. Hogy a kép előtt, mögött, sőt benne mi található. Egy ágaskodó lovon ülő páncélos lovag mért nem támadó? pl.  - vagy Harcos, vagy Küzdő vagy hopp!: Védekező? Hiszen a pajzsot maga elé tartja, visszahőköl a lovával és a többi és a többi... 

De nem. Mielőtt sokféleképpen elkezdenénk értelmezni, ... és persze a magunk szája íze, habitusunk és attidűdünk szerint szubjektíven, - adtak neki címet a félreértések elkerülése végett. 

Remélem nem én vagyok az egyetlen a világmindenségben, aki elmélázik bizonyos dolgokon, aki a kákán is csomót és mindenben mögöttes tartalmat keres. Azért megjegyzem az efféle jelképeknek, mint pl. a címer, elviekben fontos dolga, hogy csoportos jellegzetesséket hordozzon magában. (legalábbis próbálja meg, mi meg belemagyarázzuk...)  Csakhogy azokban bizony meg kell állapodni. Ki kell valakinek találnia, vajon melyik az a legjobb közös nevező, amely arra a csoportra nézve elfogadottan vonatkoztatható. 

Vajon az idők folyamán nem panaszolta-e be valamelyik politikai párt a "Vytis"-t? Vajon hogyan jutott eszükbe, hogy ezt a csinos lovagot üldözés keretei közé szorítsák? 

Szóval ez a nép folyamatosan üldöz vagy üldözve van. Aktív és passzív és közben körbejár, akár az önmaga farkába harapó kígyó, az Uroborosz, amely az örök körforgást és a folytonos megújulást jelképezi. ... jó, jójó, talán kicsit messzire elkalandoztam......

Szóval nem csoda, hogy 1940. július 21-én, amikor az országot saját kérelmére felvették a Szovjet Szocialista Köztársaságok boldog kötelékébe, akkor épp úgy, ahogy nálunk is, - pedig mi külön ország maradhattunk!, - szépen lecserélték ezt a címert is. 

Ime erre: 

  A Litván SZSZK Legfelsőbb Tanácsa  1990. március 11-én kinyilvánította a Litván Köztársaság megalakulását és függetlenné válását a Szovjetuniótól. Az ország határai nem változtak a korábbi szovjet köztársaságok közötti határokhoz képest.

"Az 1991. február 4-9. között rendezett litvániai népszavazáson a választók 70,46 százaléka vett részt, 90,47 százalékuk igennel voksolt arra a kérdésre: "Akarja-e, hogy Litvánia független demokratikus állammá váljon?" A függetlenség tényleges megvalósítására néhány hónap múlva, az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet leverése után kerülhetett sor, miután szeptember 6-án a szovjet Államtanács hivatalosan is elismerte a balti állam függetlenségét."

források: 

https://mult-kor.hu/a-nap-amikor-litvania-fuggetlen-lett-20150311

https://hu.wikipedia.org/wiki/Litv%C3%A1n_Szovjet_Szocialista_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g

https://hu.wikipedia.org/wiki/Uroborosz

Trakai - a vár (saját kép)

(* Arany János: Kőmíves Kelemen)

Csakhogy nekik nem leomlott, hanem lerombolták. 

Ohh, igen,  olyat kell írnom Litvániáról, ami nincs a Wikipédián, vagy a turista csalogatókban vagy az utiblogokban........ 

Akkor legyen az első Trakai.

Trakai Vára a Galvé nevű tó kis szigetén helyezkedik el és ez az egyik szimbóluma Litvániának. A várszerkezetet valószínűleg a XIV. században Litvánia Nagyhercege, Kestutis kezdte el építeni és a XV. században a fia, Vitautas fejezte be. Ez olyan erődítmény volt, amit soha ellenség nem volt képes elpusztítani....akkoriban a Hercegség fővárosa is volt a városka. A Grünvaldi Csata után, amikor döntő győzelmet arattak a Teuton Lovagok felett, Trakai vára lett a Litván Nagyherceg rezidenciája. Aztán 1795. október 24-én a litván föld orosz kézre került és az I. Világháborúig ez így is maradt. Ekkoriban az első dolguk volt, hogy majdnem a földdel tegyék egyenlővé az önálló litván állam jelképét. A XX. Század elejének történelmi viharaiban nem nagyon nyúltak hozzá, de a szocialista éra ellenére 1961-ben és 1987-ben a litvánok felújították és ezt a XV. Századi képet és enteriőrt állították vissza, ahogyan ma is látható. 1980-ban azonban én még nem ebben jártam, a papámék lelkesedése és rajongása keltette fel a csodálatomat és a fantáziám egészítette ki még akkor a megkopott falikárpitokat, freskókat. 

Szóval erről a legfontosabb, hogy ez egy rom. VOLT.  Merthogy az oroszok többször majdnem elpusztították, - ami maradt belőle, azt a szürke kövek jelzik, mutatják.  A litvánok viszont az évszázadok során amint visszaszerezték a területet és a várat, rögvest - újra és újra - újjáépítették. Legutoljára az 1980-as évek végére.

Fáradhatatlanságukban egyszer csak rájöttek, hogy emléket állítanak ennek a sok rombolásnak is. Így a várban az angol nyelvű idegenvezetés során ma már az hangzik el, hogy a vörös téglából felhúzott épület csupán rekonstrukció, egyfajta "makett", amit az élvezet, a látvány miatt építettek így.  Olyan, mintha teljes lenne, - szerintem gyönyörű ez a rózsaszínű váracska, - aztán amikor megtudjuk mi az igazság, akkor úgy látom, mintha egy nagy seb lenne a vörös színével....

A rombolás természetesen szimbolikus volt, ahogyan egy vár is szimbolikus. Védelmezi és dicsőíti a terület urát, ezért próbálták az oroszok mindig eltüntetni. Szóval évszázados küzdelem és huza-vona tükre ez az emlékmű: 

de a litvánok ragaszkodnak hozzá.

noréjo-nori-norés

 Trakai várudvar (saját)

Gediminas Hill és a Katedrális és a Neris folyó

Hát megtörtént a családegyesítés. 
Még nem teljes, de most ráléptünk az útra. Le se írom, hogy hány év után, de életemben másodszor láttam apám szülőhazáját. Voltam Litvániában és találkoztam a családommal. Hihetetlen érzés ez. Nem láttuk egymást és mégsem felejtettük el. Olyan, mint a "szellem-végtag": nincs ott, mégis érzed, és amikor "visszanő", az csodával határos dolog és eufóriával tölt el. 

Ahogy az utcákon sétáltam, hallottam magamban apám gyerekkori meséit erről a helyről, az itteni tájakról, az itteni emberekről és ezért minden olyan ismerős volt. Úgy éreztem, hogy mindent már láttam egyszer: méghozzá a képzeletemben. 
Úgyhogy most majd egy kicsit erről írok. Az országról, Vilniusról és a történelmükről. 

A családunk akkor is létezik bennünk, ha nem tudunk róla, ha hiányt szenvedünk belőle vagy ha elveszítettük egy részét.
Nagyon jó volt megtalálni a majdnem elveszett fél családomat, mégha oly messzire kellett is utaznom értük. Az életem és én magam is teljesebb lettem általuk, velük. 

És ők is velem. 

   ....... lejjebb található, - ez pedig a Bastille melletti művész utca :) 

Azt kívánom, hogy Fábián Juli bárcsak iszákos lett volna inkább, mert akkor még 10 évig biztos húzza és énekelne nekünk.....

és ha a kétség vitte el? 

Kép:(saját) Párizs, a Bastille tér melletti művész utcában. Felülmúlhatatlan a franciák ízlése. Meg a dánoké. 

azaz Mon cher frére! Nekem azonban csak nővérem van. Ma chére soeur! azaz Mano brangioji sesuo!

Kedves unokaöcsém! Mon cher neveu!

A legjobb műfaj a levél. Nem csoda, hogy népszerű volt a világirodalomban. Néhány ismerősöm tudja rólam, mennyire szeretek levelet írni. Levél-regényeket... :) Azért remélem az arányérzékem nem hagy és nem hagyott el sosem és tudom, hogy a kevesebb több, hogy untatni nem szabad és "túl soknak" lenni fárasztja a többieket. 

Mégis levelet írni nagyon jó. Kapni is. 

Nem lehetek képes átérezni azt, amit apám érezhetett, amikor levelet kapott a testvéreitől a '70-es években, Magyarországra, az emigrációja idején. Amiknek az állt a tetején megszólításként, hogy  Sveikas brolau!  Kedves öcsém. A nagy idegenben, a messzi távolban értesülni arról, hogy még mindig, azóta is és folyamatosan testvére vagyunk valakinek. 

Ma már nem érdekel bennünket, hogy akkor hogy íródhattak azok a levelek. Mennyi titok és félelem keveredett egy-egy mondat leírása közben. Mindenki tudta, hogy felbontják a leveleket, hogy átnézik, elolvassák és kukába kerül, ha bármi nem tetszik nekik. A cél mindössze annyi volt, hogy az írás célba érjen, - hogy megkapja a kézzel, litvánul írt pár mondatot, mely értesít arról, hogy élünk, hogy a gyerekek iskolába járnak.... vagyis hogy vannak gyerekek.. - hogy biztonságban vagyunk és létezünk. 

Most már éppen az "ünnepi szezonba" léptünk, advent van, várjuk a karácsonyt. nemsokára itt is lesz. Ma divat már a szeretetet, a családot reklámozni és jól is van így. Nem a selyempapírba csomagolt szappan vagy a csokoládé okozza az igazi nagy örömet, mert ebből a jóból mostanában nem szenvedünk hiányt. Unásig, degeszre lehetünk a luxusból, - hála istennek, - így ismét gyűjthetjük az embereket, - magunk köré és magunk mellé is. 

Amikor pedig együtt ülünk a százfogásos terített asztalnál, emlékezhetünk az őseinkre. A harcaikra, küzdelmeikre és a szenvedéseikre és az ő hitükre magukban és egymásban. 

Az én apám számára  a karácsony, mint Jézus születésének és a családnak az ünnepe mindig felemás, súlyosan hiányos és fájdalmas volt. Hiányzott neki a szülőföldje és a gyerekkori családja. Elszakítva a régi életétől nem tudott rendesen figyelni arra, mi  mindent kapott helyette: minket. Két kis gyermeket, két lányt, ami a litván kultúrában nem sokat ér. Pedig sokat értünk... volna és sokat érünk ma is. 

Azért, mert apánk bátor volt és gyáva, azért mert átjött valamiért..... ki tudja miért és hogyan?? , - fél Európán és aztán kitartott és élni akart - és képes volt megélni egy másik országban, távol mindenkitől, akit addig szeretett. 

Mostanában én levelezek az egyik litván unokahúgommal. Csak most 2 percen belül válaszol a facebook messengeren. Még nem ismerjük egymást, de már van közös témánk: azon kacagunk az emoi jelekkel, hogy mi lesz a Pipirasokkal, mert ő az "utolsó Pipiraite" :) Vagyis nincs fiú a családban, aki továbbvigye a Pipiras nevet. Húzzuk egymást angolul, hogy na, a Te fiad majd felveszi-e anyja után a Pipiras nevet?? ...

MOST. Most elgondolkodtam ezen. Hogy egyáltalán feltegyem-e a fiamnak ezt a kérdést?